Hogy volt…

Mindig is érdekelt, hogy hogy voltak a dolgok régen – mit miképp csináltak az emberek? Milyen volt a régi élet? Talán nem véltetlen, hogy gyerekkoromban egy darabig régész szerettem volna lenni, aztán középiskola végén pályaorientációnál már a néprajzzal is szemezgettem. Sőt, második egyetemi évem után be is iratkoztam az ELTE néprajz szakára, csak nem engedték, hogy egyéni tanrendben végezzem (levelezőn és estin nem volt, én pedig dolgoztam mellette, de erről később), ezért ott hagytam. Ám engem minden tekintetben érdekeltek a régi idők: nemcsak akkor akartam mindent tudni az öregektől, amikor éppen Erdélyben voltunk Boxossal terepmunkán vagy gyűjteni, hanem idősebb (tanult) táncosokkal is szerettem beszélni arról, hogy miként mentek a dolgok az ő idejükben az együttesükben. Több ilyen meghatározó beszélgetésem is volt Taxival, akivel a zalás múltról és Sociról beszélgettünk, és most egy ehhez hasonló diskurzust köszönhetek a VUK-nak is. – Bár lehet, hogy erős dolog diskurzusnak nevezni azt, ami korsó sörök és feles Unicumok mellett történt a zalaegerszegi színész klubban. No de kezdjük az elejéről.

Fiatalkoromban rendkívül folklorista beállítottságú voltam. Megcsináltam a táncjátékokat is becsületesen, de igazán az autentikus néptáncot éltem, annak ellenére, hogy Taxival már igen fiatalon – tizenegy-két évesen – belekóstoltunk a táncszínház világába. Sőt, egyik évben a Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozót is megnyertük A kis bice-bóca c. előadásunkkal. Aztán később, már a Zalai Táncegyüttes Utánpótláscsoportjában, középiskolás koromban vittük színre a Mátyás király álruháit, amelynek próbafolyamatából számomra nagyon emlékezetes, amikor Boxos az egerszegi színház egyik színészét, Kricsár Kamillt hívta, hogy tegye rendbe az előadás színészi játékát. (Ráfért.) Az Igazmondó Juhászt játszottam benne, ő pedig az egyik próba alkalmával nagyon érzékletesen mutatta be, hogy hogy is működik a belső monológ: egyszerűen kimondta, hogy kb. mit kellene gondolnom játék közben. És ez nekem rettentően tetszett! Aztán később, már egyetem alatt kapott a Zala egy szlovén-magyar pályázati támogatást. – Na, hát azokból az előadásokból, amik ebből a támogatásból készültek, próbáltam kihúzni magam. Amúgy is úgy voltam vele, hogy folklórt vagy semmit. Ám ekkor járt nálunk Vári Berci is, aki A lendvai szőlőhegyen c. darabot koreografálta. Hát én néhány próbán, ha voltam… de inkább még annyin sem… nem Berci miatt, hanem egyszerűen akkoriban jártunk az Országos Legényesversenyre, ahol milliméterről milliméterre kellett megtanulni a táncot, és ez adott egy olyan szemléletmódot, ami miatt én nagyon az autentika felé húztam. (Vagy legalábbis ezzel magyarázom a dolgot.)

Aztán jött egy nagy fordulat, amire szerintem a táncos környezetemben senki sem számított. Mindig is kacérkodtam a hivatásos táncos karrierrel – vagy legalább, hogy kipróbáljam magam benne. Ám egyik profi táncegyüttes munkája sem tetszett… egyet kivéve. Sosem felejtem el: éppen Szkriptnyelvek órám volt az egyetem második évében (ez egy szabadon választható óra volt), amit egy kicsit untam, ezért neteztem, amikor is szembejött egy hirdetés: próbatánc! Az Experidance-nél. Mindjárt felébredtem. A szívem a torkomban dobogott. Ezt szeretném csinálni! Fogtam magam, ott hagytam az egyetemet, és elmentem táncolni. Méghozzá táncszínházba. De nem volt vele bajom. Ezzel nem. Ez olyan volt, amilyent szerintem csinálni kell. Otthon, amikor elújságoltam a hírt a Zalában, éppen fesztivál volt, ott vendégeskedett Erdélyből is egy együttes. Mindenki próbált lebeszélni róla. De én már döntöttem. Akkor már felvettek! (Megvolt az oka, hogy miért csak ezután mondtam el a hírt, de erről talán majd egy másik posztban… hosszúra nyúló történet ez is…) Az Experidance-ben aztán reggel 9-től este 7-ig dolgoztunk – illetve dolgozhattunk, mert kötelezően csak 5-ig kellett, de lehetett maradni 7-ig gyakorolni. Én mindig maradtam! No és emellett szerettem volna még néprajzot is tanulni…

2014-től 2015-ig táncoltam az Experidance-ben. Aztán 10 év múlva, 2025-ben VUK a Hevesi Sándor Színházban, ahol hosszú variálás után végül a koreográfus: Vári Bertalan, koreográfusasszisztens: Kósa Ruben. Amiket pedig a VUK-nak köszönhetek, azon kívül, hogy ismét egy érdekes és izgalmas próbafolyamatban vehettem részt, azok azok az esték, amikor spontán táncházat robbantottunk ki a színész klubban Bercivel jó sok sör és Unicum után (másnap pedig küzdöttünk a rókákkal a VUK színpadán). Persze emellett azért sokat beszélgettünk is – például az Experidance kezdeteiről. „Jött az ámítás, hogy majd megváltjuk a világot” – mesélte. „Hiszen megváltottátok” – vágtam rá egyből, és tényleg így gondolom. Erre csak hallgatott. Sokan próbálkoztak hasonlóval, de mindenkinek beletört a bicskája. Talán a sors fintora, hogy még magának a táncegyüttes alapítójának is később. Hihetetlenül izgalmas volt számomra az egész történet.

Remélem, egyszer majd mi is fogunk tudni hasonlókat mesélni egy nagy együttes kezdeteiről azoknak, akikben buzog a tettvágy, szerelmesek a néptáncba, és valami megmagyarázhatatlan módon érdekli őket a múlt és hogy miként volt azelőtt. Talán. Majd meglátjuk.